Nagyon sok idő telt el azóta, hogy az utolsó bejegyzést írtam. Ez idő alatt történt pár olyan dolog, amit fontolóra vettem, hogy megírjak-e, de végül eljött az idő és beláttam, hogy ez mások számára is tanulság lehet.
Egy nagyon kedves ismerősünk felhívott, aki egy alapítványnál dolgozik, hogy figyelmünkbe ajánljon két kisgyermeket. Mondanom sem kell mennyire izgatott voltam. A hölgy vázolta, hogy olyan két gyermekről van szó, akiknek az édesapjuk afroamerikai, anyukájuk magyar. Az apa visszautazott Amerikába, itthon hagyva magyar családját. Ezt a tényt az anyuka nem tudta feldolgozni, így eléggé lezüllött. Oly mértékben elitta a pénzüket, drogra költötte minden vagyonukat, hogy a gyerekekkel utcára került. A kicsik az éhhalál szélén voltak. A 3 éves lányka tartotta életben 1 éves kishúgát. Borzasztóan szívszorító, de az anya egyszerűen alkalmatlanná vált, hogy nevelje a lányokat.
Természetesen mondtam, hogy szeretném őket megismerni és akkor csak az járt a fejemben, hogy minél több szeretetet adhassak nekik és semmi, de semmi nem érdekelt, csak az, hogy minél előbb találkozhassak velük.
A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. Egy öt gyermekes holland házaspár "talált rájuk" és befogadták a kicsiket. Nagyon szép tett, hogy nem hagyták őket......inkább nem is írom le, hogy mi történhetett volna velük. Sajnos erről több részletet nem tudok, csak annyit, hogy a család kezdeményezte, hogy a lányok olyan magyar párhoz kerüljenek, akik képesek arra, hogy felneveljék a lányokat, szerető otthont tudnak nekik nyújtani és egy egészséges családképet tudnak nekik adni.
Az alapítványnál dolgozó hölgy megadta az elérhetőségüket és én már aznap felhívtam őket, hogy találkozót egyeztessek velük, megbeszéljük az egész jogi hátterét, az anyáról információt kaphassunk stb.
Gyönyörű pillanat volt az életemben és még ilyen közel sohasem éreztem magam ahhoz, hogy anyuka lehessek. Pár könnycsepp is kicsordult a szememből és arra gondoltam, hogy ez fantasztikus, eljött a mi időnk és mi is nemsokára gyermekes család lehetünk. Úgy tudom leírni azt a pillanatot, mint amikor a nő megtudja, hogy állapotos.
Tudtam, hogy nehéz lesz, egyből két kislányt nevelni, de nem baj, szeretni fogom őket és ez majd mindenen átsegít.....és ekkor jött a csalódás.
A holland anyuka rendkívül elutasító volt, időt kért. Tudtam, hogy nehéz neki is és megértettem őt, türelmesen vártam. Hetek múlásával újra megpróbáltam vele beszélni, sikertelenül. Ekkor úgy döntöttem, hogy a férjével veszem fel a kapcsolatot, hisz egy nő ilyenkor nagyon az érzelmeire hallgat, míg egy férfi sokkal reálisabban látja a helyzetet. A férj elmondta, hogy a nyár végén elköltöznek Magyarországról, ezért fontos lenne nekik családot találni a kislányok részére. Ó...felcsillant egy újabb reménysugár. Ezt az időszakot úgy tudnám leírni, mint amikor a nő tudja, hogy várandós, de nem tudja, hogy a baba a méhben van vagy azon kívül...és csak vár az eredményre.
Nos, újabb két hét elteltével már kezdtem türelmetlen lenni és sürgetni szerettem volna a válaszadást. Megbeszéltük, hogy hatosban fogunk találkozni az alapítványban - a holland házaspár, mi ketten és az alapítvány két munkatársa. Addig addig húzódott ez a találkozó, míg megtudtam, hogy már késő...elutaztak.
Sajnos az alapítvány munkatársait sem értesítették döntésükről, de minden bizonnyal elintézték a papírmunkát és a lányokat hivatalosan is nevelhetik külföldön. Ebben reménykedek.
A fájdalom, amit akkor éreztem talán ahhoz hasonlítható, mikor a nő megtudja, hogy mégsem terhes.
Sokat gondolkodtam, hogy miért kerestek meg, hogy miért húzták el a mézes-madzagot az orrunk előtt.
Talán a válasz az, hogy ahogy belekerültem ebbe az érzésbe, megtanuljak valamit. Azt, hogy majd amikor karomban tarthatom gyermekemet tudjam értékelni minden egyes pillanatát és ne adjam fel, mert az a pillanat, amikor először mosolyog rám, elfeledtet minden nehézséget.
Szeretettel várjuk Isten ajándékát az általa szánt legmegfelelőbb időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése