2013. október 30., szerda

Bezárult egy ajtó

Fél éve folyamatosan írtam a Magyarországi Nigériai Nagykövetségnek, segítséget kérve örökbefogadási ügyünk előmozdítása érdekében. Próbáltam információkhoz jutni, hogy mégis hol kaphatunk érdemi útmutatást, ki a kompetens személy, akit keresni lehet, milyen papírok szükségesek stb.
A leveleim sajnos nem kerültek megválaszolásra, de kitartóan írtam szinte minden hónapban, hátha egyszer választ kapok.

2013. Október 18-án, pénteken  hívást kaptam. Egy nagyon kedves női hang köszöntött, de mondanivalója tényszerű és elszomorító volt. Állítása szerint leveleim minden esetben továbbításra kerültek és mostanra sikerült azt a választ kapniuk, hogy próbálkozásunknak nincs jövője. Nigéria teljesen elzárkózik a gyermekek örökbe adásától, melyet azzal magyaráznak, hogy félnek a gyermekkereskedelemtől. Ezen túl nehezítő körülmény az is, hogy nincs törvényi szabályozás arra, hogy Magyarország képes legyen külföldről örökbe fogadni. 

Ettől a hírtől nagyon elszomorodtam, hisz csak az járt a fejemben, hogy nem lehet, hogy egyetlen papír aláírásán múljon annyi gyerek élete. Tudatában vannak annak, hogy ezzel a kijelentéssel aláírják a gyerekek halálos ítéletét? Nem engednek esélyt annyi gyermeknek a családban való felnövekedéshez? Engem ez annyira felháborít!

Persze, nagyon sok hírt lehet olvasni, hogy Nyugat-Afrikában virágzó piaca van a gyermekkereskedelemnek, de ha valaki ezt kézben tartaná, akkor nem lennének illegális árvaházak, gyermekotthonok. Úgy gondolom meg lehetne fékezni a gyerekkereskedők tevékenységét - szépen, lassan-, ha egyből családokhoz kerülhetnének a gyerekek. 
Sokan gondolhatjátok, hogy könnyen beszélek itthonról, mert ez nem ilyen egyszerű...de akkor kérdem én, más ország miért tudja megoldani? Igen, tudom, ez senkinek sem érdeke....de erről a véleményemet már nem kommentálnám.

Sajnálom nagyon, hogy így alakult, de ezután is reménykedni fogok benne, hogy egy nap lesz olyan valaki, aki szintén szívén viseli az ilyen helyzetbe került gyermekek sorsát. Addig sem adom fel!

Számtalan videó került fel a világhálóra, nem csak azért, hogy nézegessük, hanem azért, hogy tegyünk valamit!

http://www.youtube.com/watch?v=iirU7FW3zGI
http://www.youtube.com/watch?v=_mYrpeVX6uA
http://www.youtube.com/watch?v=8tpP58xf6ps

2013. október 2., szerda

Nagyon közel...

Nagyon sok idő telt el azóta, hogy az utolsó bejegyzést írtam. Ez idő alatt történt pár olyan dolog, amit fontolóra vettem, hogy megírjak-e, de végül eljött az idő és beláttam, hogy ez mások számára is tanulság lehet.

Egy nagyon kedves ismerősünk felhívott, aki egy alapítványnál dolgozik, hogy figyelmünkbe ajánljon két kisgyermeket. Mondanom sem kell mennyire izgatott voltam. A hölgy vázolta, hogy olyan két gyermekről van szó, akiknek az édesapjuk afroamerikai, anyukájuk magyar. Az apa visszautazott Amerikába, itthon hagyva magyar családját. Ezt a tényt az anyuka nem tudta feldolgozni, így eléggé lezüllött. Oly mértékben elitta a pénzüket, drogra költötte minden vagyonukat, hogy a gyerekekkel utcára került. A kicsik az éhhalál szélén voltak. A 3 éves lányka tartotta életben 1 éves kishúgát. Borzasztóan szívszorító, de az anya egyszerűen alkalmatlanná vált, hogy nevelje a lányokat.

Természetesen mondtam, hogy szeretném őket megismerni és akkor csak az járt a fejemben, hogy minél több szeretetet adhassak nekik és semmi, de semmi nem érdekelt, csak az, hogy minél előbb találkozhassak velük.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. Egy öt gyermekes holland házaspár "talált rájuk" és befogadták a kicsiket. Nagyon szép tett, hogy nem hagyták őket......inkább nem is írom le, hogy mi történhetett volna velük. Sajnos erről több részletet nem tudok, csak annyit, hogy a család kezdeményezte, hogy a lányok olyan magyar párhoz kerüljenek, akik képesek arra, hogy felneveljék a lányokat, szerető otthont tudnak nekik nyújtani és egy egészséges családképet tudnak nekik adni.

Az alapítványnál dolgozó hölgy megadta az elérhetőségüket és én már aznap felhívtam őket, hogy találkozót egyeztessek velük, megbeszéljük az egész jogi hátterét, az anyáról információt kaphassunk stb.
Gyönyörű pillanat volt az életemben és még ilyen közel sohasem éreztem magam ahhoz, hogy anyuka lehessek. Pár könnycsepp is kicsordult a szememből és arra gondoltam, hogy ez fantasztikus, eljött a mi időnk és mi is nemsokára gyermekes család lehetünk. Úgy tudom leírni azt a pillanatot, mint amikor a nő megtudja, hogy állapotos.

Tudtam, hogy nehéz lesz, egyből két kislányt nevelni, de nem baj, szeretni fogom őket és ez majd mindenen átsegít.....és ekkor jött a csalódás.
A holland anyuka rendkívül elutasító volt, időt kért. Tudtam, hogy nehéz neki is és megértettem őt, türelmesen vártam. Hetek múlásával újra megpróbáltam vele beszélni, sikertelenül.  Ekkor úgy döntöttem, hogy a férjével veszem fel a kapcsolatot, hisz egy nő ilyenkor nagyon az érzelmeire hallgat, míg egy férfi sokkal reálisabban látja a helyzetet. A férj elmondta, hogy a nyár végén elköltöznek Magyarországról, ezért fontos lenne nekik családot találni a kislányok részére. Ó...felcsillant egy újabb reménysugár. Ezt az időszakot úgy tudnám leírni, mint amikor a nő tudja, hogy várandós, de nem tudja, hogy a baba a méhben van vagy azon kívül...és csak vár az eredményre.

Nos, újabb két hét elteltével már kezdtem türelmetlen lenni és sürgetni szerettem volna a válaszadást. Megbeszéltük, hogy hatosban fogunk találkozni az alapítványban - a holland házaspár, mi ketten és az alapítvány két munkatársa. Addig addig húzódott ez a találkozó, míg megtudtam, hogy már késő...elutaztak.
Sajnos az alapítvány munkatársait sem értesítették döntésükről, de minden bizonnyal elintézték a papírmunkát és a lányokat hivatalosan is nevelhetik külföldön. Ebben reménykedek.

A fájdalom, amit akkor éreztem talán ahhoz hasonlítható, mikor a nő megtudja, hogy mégsem terhes.

Sokat gondolkodtam, hogy miért kerestek meg, hogy miért húzták el a mézes-madzagot az orrunk előtt.
Talán a válasz az, hogy ahogy belekerültem ebbe az érzésbe, megtanuljak valamit. Azt, hogy majd amikor karomban tarthatom gyermekemet tudjam értékelni minden egyes pillanatát és ne adjam fel, mert az a pillanat, amikor először mosolyog rám, elfeledtet minden nehézséget.

Szeretettel várjuk Isten ajándékát az általa szánt legmegfelelőbb időben.